A Panaszos Beteg
A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.
Egyszer, egy kórházi szobában, két beteg került egymás mellé. Aki régebben feküdt már a kórteremben, az ablak melletti ágyat foglalta el, míg az új beteg az ajtó mellé került. Ez utóbbit a műtét utáni gyógyulás és az azzal járó fájdalom eléggé megviselte. Egész nap alig mozdult meg, ritkán szólt, de akkor is inkább panaszkodott vagy jajgatott, morgott. Semmi sem volt jó neki. A reggeli tea elhűlt, az ebédre felszolgált leves túl forró volt, a vacsora meg ehetetlen.
Társa tudta, hogy igazából saját tehetetlensége bántja. Ezért minden nap kinézett az ablakon és a kinti történetekkel szórakoztatta őt. Reggel a játékos madarakról beszélt neki, a napsugárról, ahogy átragyog a felhőkön. Délben a járókelő emberek kerültek sorra. De szívesen beszélt a kedves fánkos asszonyról, aki vidáman tömte meg vásárlói papírzsákját; a becsületes újságosról, aki utánaszaladt a feledékeny kuncsaftnak az otthagyott pénztárcát magasba emelve.
Este a csillagokról és a holdról mesélt, meg a ház ablakaiban kihunyó fényekről. A durcás beteg titokban mindig élvezte társa elbeszéléseit, de sohasem mutatta. Arra várt, hogy bárcsak odakerülne már ő is az ablakhoz. Telt-múlt az idő, és egy nap a szobatárs végre kiköltözött. Meggyógyult, hazaengedték.
Főhősünk azonnal szólt a nővérkéknek, hogy az ágyát tolják az ablak mellé. Amikor kimentek, kezével jó erősen megfogta a kapaszkodó fogantyúját és felült. Kinézett az ablakon és mit gondoltok, mit látott? Az ablakon keresztül csak a szomszéd ház közeli tűzfalának téglái látszottak.
Nagyon sok múlik azon, hogyan szemléled a világot, mire figyelsz!
A nehéz helyzetekben az öröm megszépíti napjaid.
Így ott is, ahol mások csak falat látnak, számodra átragyog a remény.
A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.
Egyszer, egy kórházi szobában, két beteg került egymás mellé. Aki régebben feküdt már a kórteremben, az ablak melletti ágyat foglalta el, míg az új beteg az ajtó mellé került. Ez utóbbit a műtét utáni gyógyulás és az azzal járó fájdalom eléggé megviselte. Egész nap alig mozdult meg, ritkán szólt, de akkor is inkább panaszkodott vagy jajgatott, morgott. Semmi sem volt jó neki. A reggeli tea elhűlt, az ebédre felszolgált leves túl forró volt, a vacsora meg ehetetlen.
Társa tudta, hogy igazából saját tehetetlensége bántja. Ezért minden nap kinézett az ablakon és a kinti történetekkel szórakoztatta őt. Reggel a játékos madarakról beszélt neki, a napsugárról, ahogy átragyog a felhőkön. Délben a járókelő emberek kerültek sorra. De szívesen beszélt a kedves fánkos asszonyról, aki vidáman tömte meg vásárlói papírzsákját; a becsületes újságosról, aki utánaszaladt a feledékeny kuncsaftnak az otthagyott pénztárcát magasba emelve.
Este a csillagokról és a holdról mesélt, meg a ház ablakaiban kihunyó fényekről. A durcás beteg titokban mindig élvezte társa elbeszéléseit, de sohasem mutatta. Arra várt, hogy bárcsak odakerülne már ő is az ablakhoz. Telt-múlt az idő, és egy nap a szobatárs végre kiköltözött. Meggyógyult, hazaengedték.
Főhősünk azonnal szólt a nővérkéknek, hogy az ágyát tolják az ablak mellé. Amikor kimentek, kezével jó erősen megfogta a kapaszkodó fogantyúját és felült. Kinézett az ablakon és mit gondoltok, mit látott? Az ablakon keresztül csak a szomszéd ház közeli tűzfalának téglái látszottak.
Nagyon sok múlik azon, hogyan szemléled a világot, mire figyelsz!
A nehéz helyzetekben az öröm megszépíti napjaid.
Így ott is, ahol mások csak falat látnak, számodra átragyog a remény.
