A félelem betegség
http://www.gyornet.eu
Azt mondják a bölcsek, az életünk útján két fő ellenség van: a türelmetlenség és a félelem.
Az EGÉSZSÉG HIÁNYA maga a betegség.
A hiány maga betegség, ami megállni kényszerít. Töprengésre késztet. A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint. A szenvedés titkára. A teljesség hiányának titkára. De a boldogság és a teljesség titkára is. Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata. Amikor szenvedünk.
Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk. Aki szenved - magányos. És aki magányos – szenved.
Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz. Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a külvilágra, a másokra hárítás - megoldást soha nem hozó - felszínes válasz-kísérleteivel, akkor a valóság érinti meg a szívünket.
Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY valakinek vagy valaminek a hiánya. Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs - akár elvesztettük, akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. Minden szenvedésünk mögött a hiány, a nincs, a nemlét áll. Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk.
Saját szenvedésünk magányba zártságának tragikumát még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk a másik szenvedésének partján. Segítenénk, de nem lehet. Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át. Megoszthatatlan. Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van. A rossz titka az, hogy nincs. Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami - szerintünk - kéne, hogy legyen.
A félelem mélyén az előbb említett "nincs", a "semmi" lappang. Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő veszteség, azaz valaki vagy valami hiányozni fog, hanem azért is, mert a félelem maga is a semmi kettőzése. Hogy ezt teljes mélységében megértsük, gondoljunk bármire, amitől félünk...
Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet. Életünk időbe ágyazott. Az idő pedig mint a jelenpillanatok egymásutánja jelenik meg számunkra. Ebből következik, hogy múltam már nincs - amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté, s amit nem tettem meg, nem tehetem megtetté. A jövőm?
Csak a reményeimben él. Semmi biztosítékom sincs arra, hogy akár csak a következő létpillanatot is megérjem. Önmagától értetődő, mégis megrendítő a tény: csak a jelen pillanat az, ami VAN. Nincs több. A múlt már nincs, a jövő még nincs (és talán nem is lesz). Csak a jelen adott a számomra tenni vagy nem tenni.A félelem?
Nemcsak a tárgya a hiány, a semmi, hanem a létezési "tere" a jövő is a semmi mezeje. És mégis kínoz. Félni annyi, mint tönkretenni a VAN-t! Döbbenetes, de lételméletileg belátható tény, hogy szenvedéseink, gyötrődéseink, félelmeink mélyén a SEMMIvel nézünk farkasszemet.
A minket gyötrő rém, a – „nincs” , ami tönkre teszi a jelen és a következő pillanatunkat. Ám hiába az elméleti belátás, a felismerés, amit több nagy irodalmárunk is megfogalmazott: A "semmi ágán ülő szívünk" "hangtalan vacog" (József Attila). Igy a félelem gerjesztette hiány, az álvalósága a valóságos jelen megélését teszi lehetetlenné.A félelem hiányt szül. A félelem betegít.
A félelem betegség. A betegség = félelem.
A félelem lételméleti diagnózisa nem segít. Hiába tudom, hogy nincs valós tárgya, mégis kínoz, mégis betegít.A tudás önmagában nem gyógyító erő.
Félelmeinket nem az értelem szülte, látszólagos racionalitásuk a semmi áttetsző álruhája. A kilábolás sem az értelmi felismerés, belátás.
A félelem által EGÉSZSÉGEM károsodott, kilábolni az EGÉSZ ember ügye.
http://www.gyornet.eu
Azt mondják a bölcsek, az életünk útján két fő ellenség van: a türelmetlenség és a félelem.
Az EGÉSZSÉG HIÁNYA maga a betegség.
A hiány maga betegség, ami megállni kényszerít. Töprengésre késztet. A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint. A szenvedés titkára. A teljesség hiányának titkára. De a boldogság és a teljesség titkára is. Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata. Amikor szenvedünk.
Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk. Aki szenved - magányos. És aki magányos – szenved.
Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz. Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a külvilágra, a másokra hárítás - megoldást soha nem hozó - felszínes válasz-kísérleteivel, akkor a valóság érinti meg a szívünket.
Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY valakinek vagy valaminek a hiánya. Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs - akár elvesztettük, akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. Minden szenvedésünk mögött a hiány, a nincs, a nemlét áll. Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk.
Saját szenvedésünk magányba zártságának tragikumát még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk a másik szenvedésének partján. Segítenénk, de nem lehet. Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át. Megoszthatatlan. Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van. A rossz titka az, hogy nincs. Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami - szerintünk - kéne, hogy legyen.
A félelem mélyén az előbb említett "nincs", a "semmi" lappang. Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő veszteség, azaz valaki vagy valami hiányozni fog, hanem azért is, mert a félelem maga is a semmi kettőzése. Hogy ezt teljes mélységében megértsük, gondoljunk bármire, amitől félünk...
Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet. Életünk időbe ágyazott. Az idő pedig mint a jelenpillanatok egymásutánja jelenik meg számunkra. Ebből következik, hogy múltam már nincs - amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté, s amit nem tettem meg, nem tehetem megtetté. A jövőm?
Csak a reményeimben él. Semmi biztosítékom sincs arra, hogy akár csak a következő létpillanatot is megérjem. Önmagától értetődő, mégis megrendítő a tény: csak a jelen pillanat az, ami VAN. Nincs több. A múlt már nincs, a jövő még nincs (és talán nem is lesz). Csak a jelen adott a számomra tenni vagy nem tenni.A félelem?
Nemcsak a tárgya a hiány, a semmi, hanem a létezési "tere" a jövő is a semmi mezeje. És mégis kínoz. Félni annyi, mint tönkretenni a VAN-t! Döbbenetes, de lételméletileg belátható tény, hogy szenvedéseink, gyötrődéseink, félelmeink mélyén a SEMMIvel nézünk farkasszemet.
A minket gyötrő rém, a – „nincs” , ami tönkre teszi a jelen és a következő pillanatunkat. Ám hiába az elméleti belátás, a felismerés, amit több nagy irodalmárunk is megfogalmazott: A "semmi ágán ülő szívünk" "hangtalan vacog" (József Attila). Igy a félelem gerjesztette hiány, az álvalósága a valóságos jelen megélését teszi lehetetlenné.A félelem hiányt szül. A félelem betegít.
A félelem betegség. A betegség = félelem.
A félelem lételméleti diagnózisa nem segít. Hiába tudom, hogy nincs valós tárgya, mégis kínoz, mégis betegít.A tudás önmagában nem gyógyító erő.
Félelmeinket nem az értelem szülte, látszólagos racionalitásuk a semmi áttetsző álruhája. A kilábolás sem az értelmi felismerés, belátás.
A félelem által EGÉSZSÉGEM károsodott, kilábolni az EGÉSZ ember ügye.